Nem szeretem a Sörfesztivált. Voltam ott a kilencvenes
években, pelyhedző állú ifjoncként, aztán a kétezres esztendők elején, hol
szórakozásból, hol újságíróként „hivatalból”, de sohasem fogott meg igazán a
hangulata. Vajon miért? A magyarázat talán ott bújik meg, hogy egy effajta
nagyrendezvény egy olyan kisvárosban, mint Balassagyarmat, a háromszázhatvan
napon munkában megfáradt emberek számára a lazulás világa, és olyan meghökkentő
pillanatokat élhet meg az emberfia, mikor például szemei megakadnak az egyik
intézmény (intézet) vezető beosztású személyiségén, amint félmeztelenül, az
asztal tetején, pólóját lengetve önfeledten üvölti az éterbe fiatalkori kedvenc
számának ismert refrénjét – reggel meg felébred, és minden visszazökken a
hétköznapok valóságába. De ez álságos eléggé...
No de most, mindenfajta tartózkodásom ellenére úgy
gondoltam, rég látott húgom kedvéért érdemes, ha csak másfél órát is, a
Sörfesztivál forgatagában tölteni. Így értem be a műfüves pálya szomszédságában
lévő sátorba. Sógorom rögtön megjegyzi, milyen kellemes a helyszín, mire röpke
„kiselőadást” tartok neki az Ipoly-rét önkormányzati tulajdonba kerülésének
történetéről.
Persze a lényeg, ami miatt jöttünk: a Pokolgép koncert. A
kis "unokaöcsi", Geri egy formás „szupermen-áltetkóval” a karján és
kezében egy felfújható „Excalibur-karddal” egész jól érzi magát, sógorom
gyorsan a nyakába is kapja, onnan jobban élvezhető a koncert – és a hétéves
kissrác szemlátomást „csípi” a metálmuzsikát.
Ahogy belecsap a „lecsóba” az öt hosszú hajú rocker, az első
korsó – bocsánat, EU-ban vagyunk, csak négy deci – sör is lecsúszik a torkomon,
csak úgy viharzanak el mellettem a „fan-ok”, és máris csápolnak az első
sorokban. Nem messze tőlem egy család, olyan velem egykorú apuka és anyuka,
illetve a „kölök”, aki lehet úgy tizenhat, minden számot kívülről ismer, és
fennhangon dalol. Mellettem álló tévés kollégám, Szedlák Gabi odaveti, milyen
jó ennyi rockert látni, mire „lazán” felelek: hisz mi is azok vagyunk. No lám,
előjönnek a régi emlékek, és én is dúdolom - no, nem hangosan, mégsem vagyok
egy Caruso -, „vadnak születtem az utca nevelt…”.
Édesapám, kinek azért ez a stílus nem éppen a „vére”,
szintén jól érzi magát, különösen a kiváló torkú énekest, Tóth Attilát dicséri.
Közben megjön a második sör, könnyen csúszik ez is, szokatlanul könnyen. Mire
vége az egész egyórás bulinak, már a harmadik „négydecis” itókán is túl vagyok.
Csakhogy semmi hatás. No, itt valami „bibi” van. Más helyen a harmadik sör után
már beindulnak „bizonyos folyamatok”, és az agy is megérzi némiképp, most
viszont semmi, az égvilágon semmi, se inger, se szédülés. Le is vonom magamban
a tanulságot: ezt a sört bizony „megpancsolták”. De értem én, fő a bevétel, aki
pedig az ilyen gyengébb sört issza, felhörpinti a nyolcadikat, kilencediket,
tizediket is, a kasszában meg hadd gyűljenek a forintok. Már bocsánat, hogy ezt
mondom, de szerintem így igaz.
Lassan elhagyjuk a „frontzónát”, egyre csak áramlik befelé
és befelé a jónép, a magyar mellett némi szlovák szó is vegyül, igaz, a határon
élünk.
De azért hazatérve még elmegyek a kocsmába: ott legalább
biztos vagyok benne, hogy a sör „igazi” lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése