Ma huszonöt éve kezdődtek meg a versenyek a szöuli nyári
olimpián. Nekem ez volt első igazi ötkarikás élményem. Már korábban is követtem
a versenyeket, négy évvel korábban éppen a nyaralás alatt a balatonfüredi
kábelgyári üdülőben néztük a „szocialista” egyórás összefoglalókat a „mételyes”
Los Angeles-i olimpiáról.
Szöul azonban, 1988-ban már egészen mást jelentett, akkorra
alaposan megfertőződtem az „ötkarika” szellemiségével. Emlékszem, a magyar idő
szerinti reggeli megnyitó ünnepség után már indultunk is Salgótarjánban, valami
városok közötti általános iskolás sportversenyre, ahova, mint másodikos
középiskolást, néhai Urbán Árpád kért meg, segítsem ki az olimpiatörténeti
„tudásommal” a csapatot – Balassagyarmat meg is nyerte a versenyt.
No de az élmények. A megnyitó, ahol Szon Ki Csung elégtételt
kap, a ’36-os maratoni bajnok (még japán színekben nyerte, mert akkor Korea
japán megszállás alatt volt) futhat be a lánggal a stadionba. A felreppenő
galambok. Ro Te Vu államelnök megnyitója: két sort kívülről megtanultam, és
évekkel később, mikor Balassagyarmatra jött egy koreai folklórcsoport, fogtam
magam, és a vágott szemű lányoknál „bevágódtam” ezzel a mondattal: „Szöul,
olimpik tévérál, ketyéé hangazol, szonon hamnidá”. Vastapsot kaptam.
És a versenyek! Mivel nyolc óra volt az időeltolódás, a
legfontosabb események jobbára hajnalra, vagy a délelőtti órákra tevődtek. De
hát iskolaidőben jártunk. Azért nem voltak annyira szőrös szívűek a tanárok,
hogy valami egyveleget ne kapjunk. Darnyi első sikerére felkeltem, aztán mikor
Martinek Janika befutott az öttusában, azt is élőben láttam. Sikéről már a
testnevelő tanáraim értesítettek. Szabó József kétszáz melles diadala
alkalmával mindenki a „régi Szántó Gimnázium”, azaz a mai Törvényszék legfelső
emeletén lévő stúdióba sietett, ott volt az épületben az egyetlen tévé. Eközben
pedig bekapcsolták a hangszóróba Török László rádiós közvetítését. Egy szem
magam maradtam az osztályteremben, ott izgultam végig az úszást.
Az egyik nap – csütörtökön – épp hazaértem a tanórák után és
bekapcsoltam a tévét. Egy eredményhirdetés zajlott, pontosabban már véget ért,
és az érmesek haladtak a kamerával szemben, egymás mögött. Elöl egy hatalmas
NDK-s „Brünhilda” – ő volt a bajnok, Kristin Otto. Mögötte egy hasonló kaliberű
honfitárs, Cornelia Sirch. De ki a harmadik? Mikor a medence végénél balra
fordultak, akkor esett le a tantusz. A két deli germán csaj között Egerszegi
Krisztina lépdelt. Akkor még csak második lett – vasárnap már nem volt
„nemulass”. A pici lány otthagyta a vetélytársakat, mint Szent Pál a délkeleti
szomszédainkat.
A második hét magyarnándori almaszedéssel telt –
középiskolás társadalmi munkában. Természetesen az eseményekről nem lehetett
lemaradni. Miközben a gyümölcsöt gyűjtöttük, a kisrádióból szólt az éppen
aktuális közvetítés. Aztán ha valami izgalmasabb jött, állt a munka. Mint
29-én, csütörtökön, a férfi kardcsapat fináléjának idején. Magyarország –
Szovjetunió. 8-4 oda, akkor legyintés. Aztán 8-6, 8-7. Az utolsó asszónál az
összes férfi tanár meg jó pár diák a rádió körül. Gedővári vívott Alsannal. 5-5
után egyetlen találat döntött. A kedvezmény Alsannál – Radnóti László, a
riporter hol hörgött, hol suttogott. Aztán a végén kiabált örömében. Alsan
jött, megállt, de Gedővári közbevágott. A rádiót hallgató jónép bősz
kurjantását pedig visszazengték a környező dombok.
Persze nem csak a magyar győzelmek maradtak meg bennem.
Figyeltem, ahogy a „favoritra megy a kamera” a férfi 100 méteres síkfutás döntőjében:
Ben Johnson elképesztőt rohant, világcsúcsig lépdelt, aztán két napig
örülhetett – lebukott a doppinggal. Florence Griffith-Joyner pedig mosolygott
futás közben. Máig itt élnek Gyulai István szavai: „új dimenzió a sportban.
Eddig a vicsorogtunk, a fogunkat csikorgattuk, és lám, így is lehet.” Láttam
Paul Ereng fantasztikus utolsó háromszázát a nyolcszáz méteres síkfutásban. A
semmiből tört elő. Láttam a „fogpaszta-reklám” texasi háziasszonyt, a tök
ismeretlen Louise Rittert, amint fityiszt mutat a nagy Kosztadinovának
magasugrásban. Láttam a labdarúgó döntőt, ahogy a ruszkik elporolják a brazilokat
– „Romárióstól”.
Szóval sok-sok kellemes élmény köt Szöulhoz. Máig 1988 a legkedvesebb
olimpiám, és úgy gondolom, örökké az is marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése