Sóhaj a Pető Intézetért

Személyes érintettség okán is szólnom kell a témában. Derék magyar országgyűlésünk rendkívül „gerinces” többsége ugyanis nem szavazta meg a Pető Intézet megmentéséről szóló 500 millió forintos támogatást.

Jómagam hat éves koromban kerültem a Pető Intézet elődjébe, a Villányi útra. Szüleim addig nem is hallottak arról, hogy a mozgássérült emberek rehabilitációjára létezik egyáltalán hazánkban ilyen remek intézet. Akkoriban, a hetvenes évek végén nem létezett internet, hogy egyetlen kattintással tájékozódjon az ember a lehetőségeiről, így én is csak későn kerültem a féltő-óvó konduktor-kezek közé.

Emlékszem, amikor először mentem oda, alaposan meglepődtem, meghökkentem. Addig azt hittem, az én „enyhe” testi hibám, a jobb oldali mozgató idegrendszerem sérüléséből fakadó végtag-deformitások, a görcsös feszülések (szakszóval hemiplegia spastica), valami hatalmas baj. Rá kellett jönnöm, ez a fogyatékosság elenyésző azokhoz képest, amelyekkel az ott ápolt gyermekeket kezelték. A konduktor-nénik, a gyógymasszőrök elképesztő türelemmel dolgoztak, hatalmas megértés munkált bennük, hogy akár egy parányi javulást elérjenek, egy icike-picike mosolyt az apróságok arcára csaljanak. Világhírű, egyedülálló módszerrel dolgoztak, és valóban, mosolyogtak a hozzám hasonló korú gyerekek.

Ha akkor nincs az a látvány, ha akkor nincs az a tudat, hogy az én sérültségem törpe baj csupán, akkor sohasem kezdek el focizni, sohasem leszek kézilabdázó, edző, egyáltalán a társadalomba tökéletesen beilleszkedő és nem súlyos depressziókkal életét a négy fal között élő ember. Ott, akkor sokat tapasztaltam és sokat tanultam. Büszke vagyok nagyon, hogy a Pető Intézetben kezeltek.

Most pedig hallom, végveszély fenyegeti. Mi lesz akkor a gyerekekkel? Mi lesz azokkal a mozgássérült kis emberekkel, akiknek ez ad éltető erőt, hogy ott jól bánnak velük, hogy ott törődnek velük, hogy ott mosolyt csalnak az arcukra? Elgondolkodhat igazán az a pár száz férfiú és hölgyemény abban az Országháznak nevezett palotában, a süppedő fotelekben. Vagy ők nem is gondolkodnak már?

Egy biztos, a Pető Intézetnek működnie kell, mindaddig, míg egyetlen mozgássérült kisgyermek is él az országban!