Nem kell olyan sokat visszamenni az időben, hogy a
balassagyarmati női kézilabdázás legfényesebb korszakáig érjünk vissza.
Nem-nem, egyáltalán nem az elmúlt szezon NB II-es teljesítményét szeretném
elemezni, amely ugyan valóban a legmagasabb szintű eredményt hozta, azonban már
egy „leáldozó” korszakban. De a részletekről majd később.
Ez a legszebb korszak a 2008/2010-es két szezon. Mire utalok
itt? Amikor a Kábel SE női kézilabda vonalának „becsődölésével” (egyszerűen
megszűnt a női csapat), 2008 nyarán a Kiss Árpád VDSE átvette a szakosztályt,
az alapokról kellett kezdeni mindent. Egy év leforgása alatt aztán egy minden
korábbinál szélesebb játékos bázist teremtettünk. Indultunk ugyebár a serdülőkkel,
az OSB-ben, ahol a kezdeti, tapogatózást, ismerkedést követően legyőztük
például a váciakat, a csömörieket, de játszottunk a Fradi, a Vasas, a Láng SK
utánpótlásával is. Ehhez jött ősz végétől a Pest megyei serdülő bajnokság, ahol
végül a Dabas mögött a második helyen zártunk. Természetesen a
Gyermekbajnokságra is sok energiát fordítottunk, a tizenöt évesekkel 2009 januárjában
megvertük a nagy rivális Besztercét, amely addig a mumusunk volt, és három
korosztállyal is régió döntőig jutottunk. Menet közben elindult a felnőtt gárda
szervezése is, a Nógrád Megyei Terembajnokságban, amolyan nem hivatalos
formában szerepeltünk, és a tarjáni Beszterce DSE mögött a második helyen
végeztünk. Slusszpoénként pedig az ötödikes-hatodikos lányainkkal bejutottunk a
diákolimpia országos döntőjébe, ami előttünk női vonalon még senkinek sem
sikerült a város kézilabda történetében. Rengeteg – közel száz – hivatalos
meccset játszottunk a szezon során, és akik vissza tudnak emlékezni erre az
évadra, elismerhetik, hogy ez a sok-sok pályán töltött perc mennyi mindent
jelentett a személyes fejlődésükben. Hozzáteszem, mindezt igen kis
költségvetésből teremtettük elő. Az utazásokat a Kiss Árpád Iskola fizette
„jórészt”, nagyvonalúan kalkulálva úgy gondolom, az egyesület által a működésre
költött pénz mindent összevetve nem érte el a 6-700 ezer (!) forintot.
Spóroltunk, ahol tudtunk, én, mint edző és szakosztályvezető egyetlen fillér
juttatást sem kaptam, sőt, olykor én tettem be a közös kalap alá, mert az volt
a fontos, hogy a lányok játszhassanak, és lehetőleg minél több sikerélménnyel
gazdagodjanak – az önkormányzati támogatásunk például 200 ezer forint volt.
Ezt a munkát tovább lehetett volna folytatni, de itt már
komolyabb akadályok tornyosultak – és itt most kizárólag szakmai/pénzügyi
tekintetben vizsgálódom. A következő 2009/10-es szezonban már a felnőttre
irányult a legtöbb reflektorfény, főként azért, mert mai napig úgy gondolom,
bármilyen magas szintet elérhetsz az utánpótlás területén, ha nincs felnőtt
csapatod, a közvélemény előtt aligha lesz magas ázsiód. Nos, ennek a
szellemiségében igyekeztünk előre tekinteni. Így neveztünk be a felnőtt – és
ifjúsági csapattal a Pest megyei bajnokságra. Nem dagadt jobban a bukszánk, nem
jelentkeztek a támogatók, én magam (de beleértve Kovács Józsefet is) nem
tartozom abba az embertípusba, aki személyes rafináltságával, tekintélyével,
vagy akár hízelgéssel pénzt tud szerezni. Maradt tehát a szűkölködés, a
nadrágszíj-összeszorítás. De még így is le tudtuk igazolni például Korponai Renit,
Medve Timit, kettőssel Szabó Vivient. De ezzel a Pest megyei szerepléssel
beáldoztuk az oltáron a kisebbeket. Azaz egyre kevesebb figyelem jutott a
fiatalabb korosztályokra. Többen fel is hagytak az aktív játékkal, hiszen
háttérbe szorultak, nem játszottak, vagy éppen eligazoltak – példának okáért a
Vácba négyen mentek el, akik tavasszal még nálunk játszottak. Így bizonyos
évfolyamokban űr keletkezett, és például az 1997/98-as születésűek társaságában
ez már a fejlődésükben is komoly visszaesést okozott. Erről persze mi
tehettünk, vezetők, legfőképpen én, de sajnos nem sikerült még nagyobb
összegeket összekapirgálni, esetleg további személyeket bevonni a szakmai
munkába, mert akkor elengedhetetlenül némi juttatást is kellett volna adni
nekik, amit szorult helyzetünkben be sem vállalhattunk. A szakmai színvonal
tehát hanyatlásnak indult, egyre fogyott a pénzünk, egyre nagyobb lett a
feszültség e miatt bennem is, ami aztán nem várt jelenségekben csúcsosodott ki,
amit mai napig szégyellek. De tény és való, ha esetleg velem, az irányításommal
fejeződik be a 2010-es idény, ha nem „lépek le” idejekorán, akkor is kizárt,
hogy lett volna folytatás.
Mert egy évig nem lett. A 2010/11-es idényben a legidősebb
korosztály az 1996-os volt, amely hivatalos bajnokságban szerepelt. De hogyan!
Talán 5-6 meccs juthatott nekik összesen, azaz ilyen formában nem sokat értek
az edzések. Nem vállalta senki a felnőtt gárdával a munkát, a játékosok
szétszéledtek, abbahagyták, vagy máshol próbáltak szerencsét. Ez az év volt a
mélypont. Amely nagyon komoly ráhatással lett az utánpótlás-fejlesztésére is.
Hiszen ha gördülékenyen tovább folytatódott volna a 2008 őszén beindult munka,
akkor újabb tehetséges korosztályokkal (1999, 2000,2001-es születésűek)
kezdhettünk volna komolyabban foglalkozni, de erre a körülmények egyáltalán nem
lettek alkalmasabbak – még annak ellenére sem, hogy a Kiss Árpád Iskolában
felépült a tornaterem.
De hát az ilyen megszállott, mint én, nem adhattam fel, így
megint elkezdődött egy felnőtt együttes szervezése – megint közel a nulláról. Hiszen
az álmomat, a régi vágyat, hogy egyszer női NB II-es társaság legyen
Balassagyarmaton, mindenképpen szerettem volna elérni. Ezért (is) indultunk el
a Heves megyei bajnokságban, noha nagyon keveset, szinte hébe-hóba játszottunk,
az ország talán legkaotikusabb küzdelemsorozatában. De megint szűk maradt a
bázis. Az ifjúsági korúak, néhány felnőttel kiegészülve adták a csapat magját,
hárman is kettős játékengedéllyel kézilabdáztak nálunk. Nem volt külön
ifibajnokság, nem szerepeltünk sehol a serdülőkkel, a gyermekbajnokságnak sem
láttuk sok értelmét, mert már közel sem folyt olyan munka, mint azon az úton,
amit 2008-ban jártunk. Megint egyik percről a másikra élt a szakosztály, megint
úgy kellett a forintokat összeszedni, nyaggattam a lányokat a tagdíj miatt,
egyszóval „mélyszegénységben” működtünk, de azért nagy nehezen befejeztük a
bajnokságot (aki kíváncsi, szívesen megmutatom az akkori pénzforgalmunkat –
mindent leírtam egy füzetbe). Hozzáteszem, e helyzet kialakulásában is nagy a
személyes felelősségem, de mondom, hangsúlyozom, árva gyerekként tengődtünk,
hiszen nem volt komoly elismerésünk a városban, nem tolongtak a szponzorok a
kilincsnél.
És ekkor jött a váratlan lehetőség. Mármint a társasági
adókedvezmény reménysugara. Amely minden addiginál szélesebbre tárhatta a
pénztárcát. Bár amatőrök voltunk, úgy kalkuláltunk (itt megint Kovács József
társasága jelenti a többes számot), belevághatunk az NB II-be, így a korábbi
álom is valóra válhat. Megkaptuk a lehetőséget, közel négymillió forintot
szedhettünk össze, és 2012. decemberre a kilencven százaléka a számlánkra meg
is érkezett. Így indult meg az NB II-es szezon, ugye felnőtt és junior
csapattal. Az utánpótlásban már akkor mutatkoztak a hanyatlás jelei. Ugyan az
eredményességünk nem volt rossz, de a lányok többsége ugyanazokból állt, akik
annak idején még 2008/2009-ben a serdülőben vitézkedtek, és az előző esztendők
siralmas utánpótlás-politikája következtében nem bővelkedtünk érett, ügyes, az
NB II-es szinten bátran bevethető fiatalabb 15-16 éves nemzedékkel. Megint nem
indítottunk serdülőt, hiszen költség-takarékossági okokból (az NB II. ugyebár
közel tripla-költségvetésű, mint Heves megye, tehát a felnőtt-junior
szerepeltetése sok pénzt elvitt, illetve szerettük volna meghálálni a lányoknak
a kitartást, így felruháztuk őket melegítővel, cipő-hozzájárulást, táskát is
kaptak, mezeket is vettünk) erre már nem maradt elég pénzmag. Meg ugye Kovács
Józsival ketten csináltunk mindent, szervezést, szakmai munkát és még
sorolhatnám, azaz a fiatalabb generációra megint nem tárult nagy figyelem, sőt,
alig valami.
Aztán ez az NB II. kudarccal ért véget. Amiről
természetesen, mi, vezetők is igencsak tehetünk, lehetett volna sokkal
sikeresebb is a szereplés, több odafigyeléssel, egymás közötti több
kompromisszummal, esetleg nagyobb eréllyel, satöbbi. De nem léptük meg, amit
meg kellett volna lépni, így a végére itt is több pohár betelt, fokozódtak a
feszültségek, egyszer-kétszer valódi „tombolással” végződve.
Ami pedig megint a mi hibánk, amatőr ódon intéztük a
pénzügyeket is, holott ebben a világban nincs helye megértésnek, liberális
szemléletnek, ez kőkemény üzlet. Magyarul a következő szezont – hiába az újabb
beadott TAO-pályázat – már nem kockáztattuk meg, július első napjaiban „bedőlt”
minden, összeomlott a Kiss Árpád VDSE építménye.
Az, hogy lett folytatás, viszont kijelentem, és felettébb
hangoztatom is: az én jó szívem következménye. Ugyan belefáradtam ebbe az egész
szélmalomharcba, amit balassagyarmati női kézilabda működtetésnek neveztek az
elmúlt egy évtizedben, illetve teljesült az álmom, és már nem termelődött
bennem újabb motiváció a kellő lendületű folytatásra, de egy utolsó
jócselekedettel szerettem volna némi jövőképet biztosítani, és ez a biztosítás
elsősorban rajtam múlt. Ezeknek az erőfeszítéseknek, a továbbvitelt célzó
tárgyalásoknak köszönhető, hogy most van a Kábel SE-ben női kézilabda csapat.
De mivel több határidőből kicsúsztak, így megint csak a hevesi felnőtt
bajnokság maradt, mint hivatalos szereplési lehetőség.
Azon az augusztusi, „adásvételi” megbeszélésen, amikor
kiderült, hogy a Kábel SE vállalja a lányok további szerepeltetését, illetve a
TAO-pénz is átütemezhető a kábelesek számlájára, László Sándor, az egyesület
elnöke igencsak optimista hangot ütött meg. Bizakodva mondta, azzal, hogy
megnyugodtak a kedélyek, és végre egy biztosabb anyagi és szakmai háttérrel
rendelkező sportklub vette át a városi női kézilabda irányítását, a jövő is
csillogóbb lehet. Sokat gondolkodtam, sok érv-ellenérv torlódott össze ezzel
kapcsolatban az agyamban, de végül arra jutottam, nem értek egyet ezzel az
optimizmussal. Hiszen jelenleg csak az a tizenhárom-tizenöt lány űzi a
sportágat versenyszerűen, akik ennek a felnőtt keretnek a tagjai, és e
tekintetben édes mindegy, milyen korosztályos összetételű ez a hölgykoszorú. Nem
hogy még ők jelentik a piramis csúcsát, vagy a vízből kilógó jéghegyet,
mögöttük/alattuk szinte semmi sincs. Se képzés, se emberanyag. Ugyanoda
csúszott vissza az egész, vagy még süllyedőbb szintre, mint annak idején, a
2010-es megszakításkor. Jelenleg a tizennégy évnél fiatalabb korosztály nem
versenyez sehol, nincs felépítmény-rendszer. Ennek a kialakítása azonban nem
egy-két év munkája, sőt azt hiszem még fél évtized is kevés hozzá. Tehát úgy
gondolom, komoly jövője jelenleg nincs a balassagyarmati női kézilabdának. A
perspektíva jelenleg bizonyos fokú „túlélés”, vagyis az a cél, hogy ne szűnjön
meg teljesen a sportág női vonala. Ezt szolgálja most a felnőtt csapat
bajnokságban való játéka. Azt viszont, hogy ama piramisnak minél szélesebb
talpa legyen, jelenleg több tényező akadályozza. A Kábel SE ugyebár az utóbbi
öt esztendőben kizárólag fiúkat „foglalkoztatott”. Itt kialakult egy normális
hierarchia, a Palóc Pumáktól Varga Janiékig bezárólag. Ennek fenntartása nem
kis munka, és nem kevés pénz. Azaz közel hasonló nagyságrendű összeg kellene a
női vonal ilyen rendű felépítéséhez is. Ki fogja ezt a hatalmas feladatot
felvállalni? Hogyan fogják toborozni a gyerekeket? Kik lesznek az edzők? Szóval
sok-sok kérdés áll nyitottan ebben a témában, vagyis fenntartom továbbra is
álláspontomat, rövid – és középtávon nincs komoly jövő.
Azt azonban nem tartom kizártnak, hogy például a 2020-as
évek közepe táján megint lehessen a 2008-as szakmai/minőségi szinten beszélni a
balassagyarmati női kézilabdáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése