Hétágra sütött a nap azon a kora délutánon. A balassagyarmati
belvárosi építkezésen dolgozó munkásokról szakadt az izzadtság. De a melóval
nem lehetett leállni, hát hajtottak, hiába tikkadtak a hatalmas hőségben. Ahogy
ott, a verejtékkel birkózva az egyik követ a másik után tették le, megbízójuk,
az egyik helyi vállalkozó érkezett a közelükbe. Rájuk tekintett, majd
mosolyogva megjegyezte: „ugye milyen meleg van… izzadtok, mint a ló…” A fiatal
szakmunkás felnézett rá. Nem szólt egy szót sem, csak halkan megjegyezte a
mellette tüsténkedő szakinak: „no, ilyen sóher ürgét! Legalább egy csomag
ásványvizet hozhatott volna nekünk. Mibe kerül neki? Pár száz forint csak…” A „tulajnak”
azonban eszébe sem jutott, hogy így oltsa a munkások szomját.
Eltelt néhány hét, és az idő is felettébb ősziesre fordult.
Az építkezés is szépen haladt, már álltak a falak. A brigád még ugyanott
dolgozott. Egy nap, ugyanannak a fiatal szakmunkásnak, akit fentebb említettem,
illemhelyre kellett sietnie. Be is ment a vállalkozó telephelyére, és kereste a
WC-t. Az egyik alkalmazott kiscsaj azonban megálljt parancsolt neki. „A
személyzeti toaletet nem használhatja” – közölte kerek-perec. „De hát itt
dolgozom, a főnök biztos megengedi.” „Nem-nem, a főnök utasítása, senki sem
mehet ide be” – szólt megint kérlelhetetlenül a hölgy. A srác fogta magát,
átsietett a közelben lévő kocsmába, ahol szó nélkül elvégezhette a dolgát.
Hát akad ilyen fukar ember Balassagyarmaton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése