Lakótelepi gyerekként nőttem fel a Rákóczi út 79. szám
alatt. Eleinte nem volt hely focizni. Hiszen a Hunyadi utcában még épültek a
tömbházak, és a mi épületünktől alig pár méterre húzódott a kerítés, így
legfeljebb csak „egykapuzhattunk” azon a mini-területen, és mindig attól
féltünk, ha átpattan a labda, bizony mászni kell – igaz, ott nem akadt „csősz”,
mint a Pál utcai fiúkban.
Aztán elkészült az udvar. Középen a kézilabda pálya méretű
„foci-dühöngő”. És jöttek a labdakergető vidám csaták. Vasárnap délelőtt, úgy
tíz óra tájban egy fütty jelezte, alakul a galeri. Kinéztem a harmadik emeleti
lakás ablakán, és Pintér Pisti máris kiáltott: „Gida, jössz?” Beszóltam
édesanyámnak a konyhába és az engedélyt adó szó után rögvest húztam fel a
cipőt, és loholtam lefelé a lépcsőházban, hogy mielőbb leérjek. Közben gyűltek
a többiek: Naszály Ali, Tori, Abay Andris, Bagi Zsolt, Ocsi, Duci és még
sorolhatnám. Aki késett, az elején kimaradt a játékból. Tök mindegy, mekkora
„spíler” volt az illető, ha nem ért oda időben, az első perceket csak a
„cseresorban” töltötte.
Nagyszerű órákat loholtunk ott, nem egyszer úgy elment az
idő, hogy a szülők sorra jelentek meg az ablakokban meg a lépcsőház-ajtókban az
ebédre beterelni a gyerekeket. Ha meg úgy alakult, hogy nem kellett olyan sokat
hétfőre tanulni, már délután folytatódott az önfeledt derbi. Késő februártól –
ahogy a hó elolvadt – egészen december elejéig meg sem álltunk. Szombaton
rendszerint, ki-ki a sportága szerint a városi csapatokban játszotta az ifi
bajnoki foci – és kézilabda meccseket, de a vasárnap a grund lett a főszereplő.
Ráadásul affajta „nem hivatalos” lakótelepi bajnokságok is
szerveződtek. A „Hunyadi-Dózsa” játszótér mellett jött a „Nógrádi”, a
„Jókai-Arany” alakulata, s ha jól emlékszem, egyszer a „Lenin-fiúk” is
bekapcsolódtak. Ez az 1973-76 között születettek társasága remek korosztály
volt, többen közülünk sokra vitték, elég csak mondjuk Tresó Józsira, vagy
Ocsovai Zsoltira utalni.
Azóta eltelt több mint húsz esztendő. Felnőttünk, én magam
el is költöztem. Néha-néha még elvetődök azért arra a játszótérre, és óriási
kihaltságot látok. Egy-két anyuka a csemetéjével, kutyát sétáltató emberek, de
sehol egy baráti társaság, sehol egy pattogó labda, sehol megannyi önfeledt
kacaj, hangos „góóóól” kiáltás. Változtak az idők. A mai fiataloknak a „grund”
fogalma már mit sem jelent. A számítógépes és dvd-faló nemzedék számára a
mozgás, az önfeledt buli-foci csak „nyűg”, nehéz kimozdulni a négy fal közül,
aki meg netán megteszi, és sportol, beéri a „kötelező” edzésekkel.
A nyolcvanas évek végének hangulata már sohasem tér vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése